Bátran írjátok le ...

Bátran írjatok bele Ti is, ez egy olyan blog, amelyet közösen szerkesztünk.
(NEM KELL REGISZTRÁLNI sem!)Minden gondolat tőletek egy lélekölelés az olvasóknak...

2013. január 25., péntek

Nincs rá időm!!!


Gyakran mondjuk, gyakran halljuk, hogy:
"Nincs Időm rá!"
Tényleg nincs?
A kedvencem a "Meghalni sincs időm!" 
Miközben nagyon bizonygatjuk, hogy megtennénk azt a valamit, 
találkoznánk valakivel, HA lenne rá időnk...
Gondoljuk át: Tényleg megtennénk, ha lenne rá időnk?
Nem lehet, hogy rosszul osztjuk be a napjainkat?
Mi van ha a lelkünk mélyén nem akarjuk annyira, ezért nincs rá időnk.
Persze ehhez szembe kell nézni önmagunkkal.
Mert ugye amit nagyon szeretnénk és megvalósítható is lenne, arra 
valahogy teremtünk időt.
És amit valóban szeretnénk, arra teremtsük meg az időt. Kicsit másképp osztjuk be a napjainkat, esetleg egy kis segítséget is kérünk valakitől, hogy felszabadulhassunk, és vessük bele magunkat abba, amit szeretnénk. Lelkiismeret furdalás nélkül. Mert a legnehezebben önmagunkra szánjuk rá az időnket. 
Egy jó kis lazítás a fürdőkádban...
Esti séta a párunkkal tévézés helyett...
Egy illatos tea egy jó könyvvel a kezünkben...
Találkozás egy régi baráttal...

Mire szakítunk időt?



2013. január 18., péntek

Maradni vagy tovább menni?


Látjuk érezzük, éljük, hogy nem jó már így.
Nem jó a testünkben, nem jó a lelkünkben...
De amiben most élünk, azt ismerjük, 
abban nem kell meglepetésekre számítanunk.
Ha mernénk másképp élni, másképp gondolkodni, 
lehet, hogy jó irányt venne életünk.
Persze van benne kockázat. Ki tudja melyik út az, amelyiken el kell indulnunk?
Melyik a jó irány?
Erre a választ csak akkor tudhatjuk meg, ha elindulunk.
Nem keresünk többet kifogásokat, elkezdünk megpróbálni lépni.
A próba iránymutató lehet!
Persze, ha inkább-bár utáljuk-de megragadunk a megszokások birodalmában, 
ne panaszkodjunk.
Hiszen mi döntünk. Ahogy élünk a  mi választásunk.

2013. január 7., hétfő

Meggyógyuljak...vagy mégse?


Segítséget kér egy lélekölelő társunk:
 
"Házasságunk már nem működött úgy, ahogy működnie kellett volna.
Éreztem, de az én részemről még javíthatónak láttam.
Ő már nem, válni akart...
Nagy beszélgetések, viták, s közben cukorbetegségem belobbant, 
a lábamban a keringés nagyon megromlott, 
az önálló életem mellől lassan el kellett venni az önálló jelzőt.
Igen rászorulok valakire.
Párom a bajban mellettem maradt. 
Tudom nem élünk most szeretetben, de velem maradt.
Miközben próbálok meggyógyulni, rájöttem, hogy 
nem is tudom, hogy akarok e valójában...
Mert ha meggyógyulok szétválnak útjaink.
Mintha a betegségemmel tartanám mellettem.
Furcsa volt, amikor ezt képes voltam meglátni, de nem tudom mi a jó irány.
És mi van, ha nem jövök rendbe?
El kellene akkor is engednem?
Tudat alatti gondolkodásom miatt tartja itt így a testem a férjemet?
Mit gondoltok? Segítsetek!"

2013. január 2., szerda

Csak előre...


Beszélgettem egy asszonnyal.
Mesélt az életéről.
Sok terve volt fiatalon, hogy mihez kezd majd az életével. 
Szép, határozott tervek.
...Aztán az élet felülírja a terveket...
Fura házasság, válás, anyagi és lelki nehézségek...

"Tudod, hogy lehet ezen keresztülmenni?" -kérdezte.
"Csak előre felé kell nézni és tenni a dolgodat! 
Kis apróságokat meglátni és menni.
Mindig csak előre!
 Ha nem így tettem volna, még mindig a régi életem morzsái fölött sírhatnék.
És látod, lett szép életem újra, van párom, aki szeret, anyagilag is helyreálltunk.
Persze, most is vannak nehézségek, próbatételek, de én már tudom, 
az egyetlen út csak előre felé vezet!"

És a régi terveid?

"Bár másképp alakult, azt kell mondanom, hogy nem sikerülhetett volna jobban.
Ki tudja mit tartogat még az élet?
Én boldog vagyok itt és most!
Megérte minden dolog, ami velem történt!"