Bátran írjátok le ...

Bátran írjatok bele Ti is, ez egy olyan blog, amelyet közösen szerkesztünk.
(NEM KELL REGISZTRÁLNI sem!)Minden gondolat tőletek egy lélekölelés az olvasóknak...

2012. május 30., szerda

Agy és szív


Nagyon sok idézetet, gondolatot, bölcsességet találhatunk a világhálón.
Elgondolkodtatok már rajta, hogy miért szeretjük ezeket?

Vannak olyan idézetek, melyek csak átrepülnek gondolatainkon, vannak, melyek vissza-vissza térnek és van olyan is, ami 
mélyen gyökeret ver bennünk, elgondolkodtat, egy különös rejtett mélységet érint meg bennünk.

Nem hiszek a véletlenekben.

Egy-egy gondolat, nem véletlenül talál pont ránk.
Legtöbbször örömmel átolvassuk, még talán fel is kiáltunk magunkban, hogy "De jó!", aztán hagyjuk továbbrepülni...
Néha önigazolásként érkeznek, utat mutatva, vagy a továbblépés reményét hordozzák soraikban.
Adott élethelyzetünkhöz, sorshelyzetünkhöz érkező gondolatok, főként negatív állapotunkban, vagy amikor nagy mélységek megélésre vagyunk nyitottak, túljutva az agyunkon, a megértésen, eljuthatnak a szívünkig.
Ott kinyílva adnak helyet a valódi megértésnek, megélésnek.

Fontos, hogy merjünk továbbgondolni, hogy helyet kapjunk a gondolatban, mert különben a ránk talált sorok csak védelmi bástyaként működnek, nem lehetőséget adva a feldolgozásra, megértésre.

2012. május 28., hétfő

Buksi kutya utolsó levele...


Lehet, hogy csak egy kutyának tűntem a sok kutya között, de aki megismert, megtudta, hogy 
egy különleges egyéniséggel rendelkező tacskóval találkozott.
Születésem és első éveim talán kicsit nehezek voltak, egy nem túl emberséges-részemről úgy mondanám, hogy egy nem túl kutyaságos-ember mellett.
Akkori lakhatási körülményeimre panaszkodhatnék, de nem teszem. 
Ez volt az az út, ami igazi gazdáimhoz vezetett.
Nem túl izgalmas napjaimat álmodozással töltöttem...
Álmodtam magamnak gazdát, családot, szeretetet, simogatást...
Magam is alig hittem, amikor rám kacsintott a változás.
Egy fiatalember a karjába vett és elvitt a szüleihez, mert lemondtak rólam a régi helyemen.
Persze, a szülők azt hitték, csak ideiglenesen élek velük, de én akkor már pontosan tudtam, hogy otthonra leltem.
Akkor kezdődött az én igazi életem!
Mivel gyönyörű, csillogó kis szemeimnek nehéz volt ellenállni-meg állítólagos kissé erőszakos viselkedésemnek-, hamarosan már nem a kertben, hanem a lakásban, családtagként élhettem.
Meg kell mondjam, meg voltam elégedve az ellátással, a jó szóval, simogatással.
Észre sem vettem, hogy szaladtak az évek, és 
én kezdtem megőszülni, kicsit megöregedni. 
Persze ezt sokáig titkoltam.
Egy-egy utamba került kutyalánynak sosem tudtam ellenállni. Fülem hátracsaptam, hogy markáns arcélemet megvillantsam, számat széles mosolyra húztam, és sosem adtam fel a reményt, hogy a kutyalány az enyém lehet!
Szerényen megjegyzem, hogy titkos becenevem "hosszú cerka" volt, amire roppant büszke is vagyok!

Kedves Gazdám és Gazdasszonyom!
Szeretnék köszönetet mondani nektek, hogy ilyen szép életet élhettem veletek. Köszönöm a sok sétát, köszönöm, hogy az ágyatok mellett alhattam, hogy a kutyátok lehettem!
Sosem felejtelek el Benneteket!
...és most ne haragudjatok, de mennem kell.
Itt, az égi kutyamező tele van izgalmakkal, annyi mindent kell felfedezzek...ja, és kutyahölgyek keresik a kegyeimet...ugye megértitek...?
Mennem kell...

2012. május 22., kedd

Probléma vagy lehetőség?


Azt hiszed, sikerült már valamit rendbe raktál a lelkedben. 
Hogy tudod, már másképp nézni.
Szinte meg is nyugszol, megveregeted a válladat, hogy igen, sikerült.
Aztán a dolgok úgy alakulnak, hogy azt, vagy egy hasonló problémakört újra megkapsz.
Hmmm...probléma. 

Valóban probléma?
Azt gondolom, számít, hogy minek tekintjük.
Kis odafigyeléssel lehetőséget is varázsolhatnánk a problémákból.
Hogy miért kapjuk meg újra és újra?
Mert még nincs teljesen megoldva bennünk. 
Már majdnem, de valamelyik kis sarokba még nem néztünk be, nem rendeztük, nem oldottuk fel magunkban.
Íme, kaptunk egy újabb lehetőséget a megoldásra!
Ne meneküljünk el előle.
Nyugodtan osszuk meg valakivel gondolatainkat róla, már a beszélgetés magában rejtheti a megoldás lehetőségét is.
Valószínűleg kiderül, hogy minden rendben van, mert már másképp nézel rá.

Itt és most.

2012. május 20., vasárnap

A történések másik oldala


A legapróbb dolgot is, ami életünkben történik, 
többféleképpen láthatjuk értelmezhetjük.
Egy jó dolognak a jó oldalát vesszük észre 
egy rossz dolognak pedig a negatívságát.

Figyeljük meg magunkat, hogy mit érzünk egy jó történés után.
Szinte feltöltődünk, nagyobb a teherbírásunk, 
talán még úgy is érezhetjük, 
hogy nem is ér le a lábunk a földre az örömtől, sokkal többet mosolygunk, türelmesebbek, megértőbbek vagyunk.

Ám mi történik, ha szembejön velünk valami, ami nem kellemes.
Már kezdünk is befeszülni, nemcsak lelki, hanem testi szinten is. 
Merevedik a nyakunk, gombóc lesz a torkunkban, és a színek, valahogy eltűnnek a környezetünkből...

Mit is tehetnénk?

Bármilyen furcsán hangzik is, ne ítéljük meg rögtön az adott történést, hanem merjünk közelebb menni hozzá.
Nézzük meg minden oldalról, tegyünk fel magunknak kérdéseket is akár.
Van olyan nézőpontja, amiben felfedezhetünk valamit, ami ha merjük másképp nézni egy tanítás a számunkra?
Lehet, hogy nem történt velünk véletlenül?
Még az is lehet, hogy ez a történés segít másképp látnunk körülöttünk sok mindent?
Nocsak-nocsak...nézzük meg megint az egészet...
Már kezdjük megérteni miért történt, már nem is olyan rossz, hogy ez a dolog megtörtént velünk.
Köszönjük meg a tanítást és merjünk továbblépni.
Észre fogjuk venni, hogy körülöttünk újra színesebb lesz a világ, újra csicseregnek a madarak és végre megint tudunk venni egy jó, mély tiszta levegőt...és mosolyogni...:)

2012. május 18., péntek

Magány


Sok ember magányos.
A magány egyedüllétet is takarhat, de kapcsolati egyedüllétet is.
Amikor hiába van mellettünk valaki, mégis 
nagyon-nagyon egyedül érezzük magunkat.
Létezik önként vállalt magány, ami egy kis időszakra 
választott belső igény, hogy önmagunkkal lehessünk.

Milyen érzések hozzák elő belőlünk a magány érzést, 
amikor egyre inkább már magunkat zárjuk a ki a kapcsolatokból?
Ki lehet lépni a magány szorításából?
Lehet, hogy csak meg kellene próbálnunk rámosolyogni az emberekre,  
a világra, hogy visszamosolyoghassanak ránk és
ne érezzük magunkat magányosnak?

2012. május 14., hétfő

20,30,40,50,60...?


Igaz, hogy minden életkornak megvan a maga szépsége?
20-as éveinkben élvezzük, hogy elkezd kinyílni a világ?
30 évesen izgalmas tapasztalatokat szerzünk?
40-es éveinkben nyugodtabbakká válunk?
50-esen már érett szemmel nézzük a világot?
A 60-as, 70-es évek már bölcsebbek vagyunk?
Mik a tapasztalataitok, amit most éltek életkor miért jó?

2012. május 10., csütörtök

Elfecsérelt idő...?


Egyik lélekölelő társunk mesélte, hogy amikor leül a számítógép elé,
legtöbbször ott is ragad 1-2 órára.
Érdekes dolgokról olvas, megismer, fejlődik, mégis, 
folyamatos lelkiismeret furdalással küzd, hogy lám-lám, hogy elfecsérelte az időt a világhálón...
Igaza lehet? 
Ti elfecsérelt időnek érzitek a neten töltött időt?
 

2012. május 7., hétfő

Élünk vagy félünk?

Tele van a természet ragyogással, fénnyel, mely átmelegítheti nemcsak szívünket, hanem lelkünket is.
Be merjük engedni a fényt magunkba?
Félünk lépni? 
 Félelmeink foglyaiként miért választjuk inkább a bezártságot, magányt?
Mi kell ahhoz, hogy merjünk lépni? 
Merjünk váltani, változtatni?
Miféle bátorság kell ahhoz, hogy meg merjük tenni az első lépést?
És te? Éled az életed, vagy inkább féled?
Osszátok meg velünk gondolataitokat, tapasztalataitokat!
Hátha a Te gondolatod segít valakinek elindulni...


2012. május 2., szerda

"De jó vagy mostanában hozzám..."

Fogadjátok szeretettel ezt a történetet Anyák napja alkalmából:

"– Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt kellett laknunk. Nem volt más megoldás.
Anyám pedig képtelen volt elvágni a lelki köldökzsinórt, 
szinte pórázon tartott vele, mint kisgyermek koromban. 
Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy elsősorban anyám „kislánya” legyek a házasságban és ne feleség.
Merem állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül élünk, anyám és én. 
Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen, robbanékony légkörben.
Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá – rettenetes kimondani is –, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett életem miatt. De ez a gyűlölet valóban engem öl. 
Míg házasságban éltem, jóformán sose voltam beteg.
Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív, beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg.

Mondja: mit tegyek?
– Mit tett eddig?
– Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat.
– Mióta imádkozik ezért?
– Amióta tudom, hogy gyűlölöm.
– Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje?
– Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam.
– Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését? Tulajdonképpen mit várt?
– Hát, hogy szeretni tudjam.
– Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső, meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van?
– Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában.
– Szeretnék valami mást is ajánlani.
– Azért jöttem.
– Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van?
– Igen, körülbelül így.
– Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban...
– A kereszten?
– Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hálából. Édesanyjáért kellene valamit megtennie még. Mert legtöbbször az érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett cselekedetekhez csatlakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket.
– De mit tegyek?
– Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben imádkozzék érte, ha még tud.
– De mondtam, hogy gyűlölöm.
– Meg akar gyógyulni?
– Igen.
– Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet s mást, még az ellenség szeretetéről is.
– Mit tegyek hát?
– Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná?
– Kiváltanám.
– Bevenné?
– Bevenném.
– Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja?
– Írom.
– Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy aludt. Kedden: kitakarítom az ő szobáját is. Szerdán: két szelet süteményt hozok neki. – Írja csak, írja. Csütörtökön: elhívom sétálni, hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt – csak őt – beszélni. Pénteken: megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott.
– Már évek óta nem zongorázik.
– De kérnie szabad. Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei kifejezést? Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és megbeszéljük a többit.
– A csókot is kell?
– Igen.
– Jaj!
– Miért, jaj?
– Mert évek óta nem csókoltam meg.
– Vállalja ezt a hetet így?
– Megkísérlem.
– Isten segítse. Várom.
Nem jött. Hetekig nem jött.
De egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva:
– Mikor tegnap ismét betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta:

– De jó vagy mostanában hozzám.

– Akkor, évek óta először, éreztem, hogy szeretem az anyámat. "
(Gyökössí Endre)