Bátran írjátok le ...

Bátran írjatok bele Ti is, ez egy olyan blog, amelyet közösen szerkesztünk.
(NEM KELL REGISZTRÁLNI sem!)Minden gondolat tőletek egy lélekölelés az olvasóknak...

2011. május 30., hétfő

Utálom a házimunkát!!!

Elegem van! Mindig ugyanaz a robot!
A por rögtön viszaül a polcra, pedig szinte most töröltem le!
Hú, mennyi mosogatnivaló halmozódott felmegint...Estére főzni is kéne...De mit találjak ki?!
Mint egy soha véget nem érő körforgás, folyamatosan a lakást takarítom, főzök, mosok...
A szennyestartó is tele van...
Hogyan tudunk megbirkózni a háztartással könnyedebben? Mit csináljunk, hogy ne érezzük tehernek?
Ti hogy élitek meg?

2011. május 26., csütörtök

Kapni nem csak adni...


Annyira tudok szeretni, csak adok és adok magamból! Mosolyog a szívem, ha megölelhetlek, ha megérinthetlek. 
De ha engem érintenek szeretettel, lelkileg vagy fizikailag nem tudom fogadni. Ideges leszek, feszült, nem hagyom, hogy  megengedjem magamnak az érzést. Inkább behúzódok a csigaházamba...Ott érzem magam biztonságban...Inkább én adok!  Megérdemlem, hogy kapjak?
Miféle gátak szorítják a lelkem?  Nem találom magam szerethetőnek? Hogy tudom megtanulni az érzelmek tiszta szívvel fogadását?

2011. május 23., hétfő

Meg tudok bocsájtani?


Sokszor haragszunk meg más emberekre. lehet, hogy apróságok miatt, lehet, hogy komolyabb, mélyebb gyökere van haragunk vezérlőszálának.
Az is lehet, hogy az apróság, az elfojtott, ki nem mondott indulat vált ki egyre mélyebb, egyre mérgezőbb haragot.
Mérgező, hiszen a haraggal mérgezzünk magunkat is. Sokszor gondoljuk, hogy nem érdekel, nem foglalkozom, vele, de a lelkem mélyén rágom magam miatta. Ez a „rágás” nem csak a lelkünkben, hanem a testünkben is jelentkezhet. Hiszen ez a ki nem mondott sértettség gátakat, gócokat hoz létre az emberi testben.
Mi lenne a jó megoldás? Hogyan lehetne ezt a gátat feloldani magunkban?
Egyik megoldás lehet- talán a legjobb megoldás-, ha megbocsájtunk. Jó, tudom, mondhatjátok, hogy ez nem könnyű, nem is tudok, nem is akarok! Testünknek, és lelkünknek mégis evvel tesszük a legjobbat.  Persze ez egy lassú folyamat. Először minden kis idegszálunk tiltakozik ellene, hiszen mi haragszunk!
 Kezdetben próbáljuk magunk elé képzelni azt, aki megbántott minket, és próbáljunk meg szeretettel gondolni rá. Próbáljunk. Ez a lényeg az elején.  Próbáljuk a másik ember szemével is meglátni a kettőnk közötti törést okozó feszültségforrást.  Lehet, hogy rájövünk, csak a más nézőpont, a ki nem beszélés okozta a bajt.  Ha rá tudunk már látni a konfliktusforrásra tiszta fejjel, akkor már meg is tudjuk beszélni haragosunkkal a problémát vagy el tudjuk engedni magunktól a harag okozta feszültséget.



2011. május 19., csütörtök

Kövér vagyok?!


Jó néhány kiló van rajtam fölöslegesen...Megmérgezi az életem. 
Nem tudok csinos ruhákat felvenni, takargatnom kell magam..
Férfiak, rám se nézzenek! Még meglátják a dudorodó zsírpárnáimat! 
Inkább nem is megyek sehova...
És a tükör?! Borzasztó kép néz vissza rám! Én nem ilyen vagyok, egyszerűen nem lehetek ilyen kövér!!!

Biztos, hogy a jó képet látjuk magunkról? 
Melyik önmagunkat keressük? A 18 éveset? Egy címlaplány alakját irigyeljük?
A legfontosabb kérdés: szeretjük önmagunkat? Elfogadva hibáinkat, külsőnket, belsőnket?A belső szépségünket önmagunk elfogadása adja és ez kisugárzik fizikai valónkra is.
Nem azt jelenti, hogy ne figyeljünk oda az étkezésre, hogy ne kerítsünk időt mozgásra, csak egy valóságosabb képet akarjunk magunkról látni! 
Ti mit láttok, ha tükörbe néztek?


2011. május 14., szombat

Problémák elengedése


Viták, anyagiak, munkahely...
Valóban problémák, amik körülvesznek minket, vagy csak mi érezzük őket annak?
Csak felnagyítjuk ezeket a történéseket?
A múltból ered a problémánk gyökere?
A jövő ajtaján nem merünk belépni a félelmeink miatt?
A legfontosabb a jelenünk. 
A "most" pillanata. 
Észre kell vennünk az "éppen most" szépségeit, erejét. 
Ha "éppen most" vannak körülöttünk jó dolgok, akkor nem kísérthet minket a múlt, nem félhetünk a jövőtől, hiszen "most" is tudtunk jót találni életünkben.
Ezt a jót magunkban, magunknak teremtjük. Hitet adhat, hogy nem lehetnek előttünk akadályok, problémák, mert meg tudjuk oldani őket, egyszerű feladattá szelídülnek..
A problémákat ezennel elengedhetjük...

2011. május 9., hétfő

Mi van, ha minket engedtek el?


Elengedni talán könnyebb, mint elengedve lenni. 
Aki elenged, annak van ideje átgondolni sok mindent.
De aki hirtelen szembesül vele, hogy el lett engedve, nem ért semmit. Miért? Miért pont Én? 
Éltük a megszokott közös életünket és hirtelen egyedül maradtam...
Figyelni kellett volna apró jelekre? Észre kellett volna vegyem, hogy valami megváltozott?
A jelek valószínűleg ott voltak már, sok-sok apró kis nyilacska mutatott abba az irányba, hogy valami nem működik, vagy már nem úgy működik, mint eddig...
És most tele vagyok negatív érzésekkel, a világ megváltozott körülöttem. Sötét lett, eltűntek a színek, az illatok, a mosolyok...egyedül vagyok...
Hogyan lehet ebből az érzésből kilábalni?

2011. május 8., vasárnap

Elengedni valakit az életünkből?

A szívünk azt súgja, tartsuk ki még...valahol a lelkünk már érzi, hogy tovább kellene lépni...
Meddig működik az egónk? Fontosabb a mi együtt, mint az én? 
Két én állhat egymás mellett úgy, hogy egyik sem a másiktól veszi el az álláshoz szükséges belső energiát. Egymás mellett állva, egymás aurájában megfürödve stabilabbá leszünk. A kapcsolatok megkívánják az egyének szabadságát is. Együtt lenni nem lehet teher senki számára sem. 
Az érzelmek persze visznek bennünket...Hangját hallva, szemébe nézve megcsendül belső érzékelésünk, meghalljuk belső hangját lelkünknek, érezzük, hogy mi közel kerültünk hozzá. De mi van, a a másik lélek nem enged be minket belső folyósójába? Valameddig elmehetünk, de a cél előtt, amikor az igazi lélekölelés megvalósulhatna bezárja az ajtót? ...
Küzdjünk érte tovább? Vagy higgyünk benne, hogy egyszer csak kinyílik az az ajtó?
Vagy engedjük el? Tanultunk egymástól és most elengedhetjük egymást? 
Mit gondoltok?

2011. május 3., kedd

Anyaság -nem csak májusban


Mit is jelent anyának lenni?...
 Egy anya mennyi mindent nem felejt el soha…
A nők megérzik a hívást, az érzést, hogy szeretnének édesanyák lenni. 

Nekünk szerencsénk volt. Az hívó hang után nem sokkal áldott állapotba kerültem. Nagyon fiatalon, 22 évesen, ami a mai trendek szerint nagyon korán történt meg az életemben. Mi persze ezt nem mérlegelgettük, szerelmesen vártuk kisbabánk érkezését. Aztán 21 hónap múlva a másodikét.

Az élmények mélyen beleégtek a lelkembe.  
 A várandóság csodái, ahogy először megéreztem, hogy megmozdulnak, az utolsó hónapokban a nagy vándorlásaik, amiket a pocakomon is látni lehetett…Az érzést  soha nem felejti el egyetlen édesanya sem. 
A közös mozdulat varázsa…

A világrajövetel csodája felejthetetlen. Az érzés, ahogy a bensőmben éreztem, ahogy a gyermek végighalad a biztonságot nyújtó anyaméhből az önálló élet irányába. Erre mostanság döbbentem rá, hogy bizony ők, már akkor az önálló életükre kezdtek felkészülni. Felsírtak, világgá kürtölték, hogy igen, megjöttek… Mi meg csak néztük őket, gyönyörködtünk bennük, és szívünk csordultig telt szeretettel irántuk. 

Micsoda pillanat volt, amikor a kórházba eljött nagyobbik fiam, először megnézni a testvérét . A pillanat, amikor felemeltem, és alig tudtam kinyögni neki, hogy látod, az üvegen túl…ő a testvéred...és magamhoz szorítottam a kis fejét, hogy ne lássa a könnyeimet. ..Pici volt még, nem értette volna talán…

Felejthetetlen emlék a szoptatás is.  Ma is magam elé tudom idézni az érzést, amikor a melleim megfeszültek, amikor meghallva gyermekeim éhes sírását az egész testem adni akart nekik. ..
Aztán az  első lépések, szavak, együtt megélt játékok, életre tanítások, amiket  akkor persze nem tudatosan, csak valami belső ösztönből irányítva ad át az ember lánya és fia.

Sosem felejtem el az egyik nyári estét, amikor a vidéki kis cirkuszba elvittük őket. Út szélén felállított kis vándorcirkusz volt, ahol a szünetben  a légtornász szedte a jegyeket, a kígyóbűvölő pedig árulta a perecet. Beléptünk a cirkuszi sátorba, mellettünk a kicsi gyermekeink. Tátott szájjal néztek körbe, hiszen ők még nem láttak sosem ilyen csodát. Aztán megszólalt a zene, pörögtek a dobok, és én ott ültem, nyeltem a könnyeimet…azt éreztem, hogy a cirkuszosok az én gyerekeimnek adják a műsort…hogy ők is érzik, hogy ők most először látnak ilyen varázslatot…Ők pedig csillogó szemmel lesték a csodát. Pedig, csak egy egyszerű kis cirkusz volt, de számunkra egy szívvel alig felfogható mesebeli élmény…

Az első ovis napok, az első nagyfiús búcsúzás az oviban, hogy hagyjam őket ott nyugodtan, mert már nagyok. Az óvoda óta robognak az évek. Észre sem vettük mikor kerültek iskolába, ballagtak, érettségizek, megint ballagtak… 

Hiszen még csak most születtek! Hova ez a nagy rohanás? 
Nemrég még a kezünket fogtátok az utcán, jó szorosan, most meg egyedül is el tudtok menni? ! 
Igen, el kell fogadnunk, hogy felnőttetek. Hogy mostantól másképp állhatunk mellettetek. Szerető, féltő szülői szívvel, de tudva azt, hogy már képesek vagytok egyedül is megállni. 
De féltett közös pillanataink kitörölhetetlenül a szívünkbe zárva maradnak. Köszönjük, hogy vagytok nekünk!
Mama Papa